sze. dec 19th, 2018

Dr. Mészáros Balázs beszéde – 2015. május 1.

Jó napot kívánok! Bajtársaim!

Talán szokatlan ez a megszólítás. de mivel mindannyian bajban vagyunk, és mindannyian társak is vagyunk ebben a közös bajban, ezt találtam a mai alkalomhoz leginkább illőnek!

A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete, a KKDSz elnöksége tagjaként, valamint a Magyar Szolidaritás Mozgalom elnökségi tagjaként állok itt, 67 évesen, 44 év munkaviszonnyal a hátam mögött.

Életem első felét egy másik – azóta szertefoszlott – világban töltöttem. Akkor is itt, a Városligetben ünnepeltük május elsejét, de a majális elsősorban a kollégákkal közös szórakozást, „a sör és a virsli ünnepét” jelentette számunkra. Mindez rég a múlté. Más időket élünk, éspedig igen kemény időket.

A 21. században a munka világát olyan súlyos csapások érték, amelyek óhatatlanul eszünkbe juttatják ennek az ünnepnek az eredetét:

  1. május 1-jén a 8 órás munkaidő bevezetését követelő chicagói munkás szakszervezetek sztrájkba léptek, amit a rendőrség véres erőszakkal tört meg. Erre emlékezve nyilvánították május elsejét a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé”

Az utóbbi években a május elsejéknek egyre inkább ez a harcos ünnep jellege került előtérbe. Nem mi akartuk így, hiszen mi szívesebben ünnepelnénk teljes békében. De nem tehetjük, mert az ország kormánya hadüzenet nélküli háborút indított ellenünk. A Munka Törvénykönyvének változásai, a sztrájkjog korlátozása mellet számos más jele is van annak, hogy a hatalom minden eszközével a szakszervezetek és a munkavállalói érdekvédelem teljes ellehetetlenítésére törekszik.

Egy lecsúszó, szegényedő társadalomban élünk, ahol a minimálbér nem éri el a létminimumot! Ezzel szemben a médiából áradó propaganda szerint egyre jobban teljesít a gazdaság, egyre magasabbak a reálbérek, és mi egyre jobban élünk.

A munkavállalók többsége, a versenyszférában dolgozók a saját bőrükön érezhetik, hogy ez közönséges hazugság! De azt kevesebben látják, hogy a közszférában még súlyosabb a helyzet:

A közszolgálatban dolgozók reálkeresete 2008 óta egyharmadával csökkent. 2015-ben a garantált bérminimum 122.000 forint.

Szégyen, hogy a közművelődésben egy főiskolai diplomás pályakezdő – a rég elavult bértábla alapján – eddig ennél is kisebb fizetésért dolgozott.

Most örülnie kell, mert mostantól már 89.000 forintra emelkedett a nettó jövedelme. De egy szakképzett múzeumi restaurátor 20 évi munkaviszony után is csak ezt a bérminimumot kapja… És ha ezeknek a kollégáimnak családja is van?! Tragikus, de ma már nem csak dolgozói szegénység van, hanem dolgozói nyomor és éhezés is!

Nehéz szavakat találni arra a gyalázatra, hogy egyre gyakrabban fordul elő, hogy „takarékosságból”, létszámleépítés keretében utcára tesznek olyan szakembereket, akiknek a munkájára továbbra is szükség lenne. Azután néhány hét, vagy hónap után visszaveszik őket, és ugyanott, ugyanazt a munkát végezhetik, mint korábban. De már nem közalkalmazottként, a korábbi fizetésükért, hanem közhasznú munkáskánt, bagóért! Gyalázat!

A hatalom által lenézett és megalázott szakmáink képviselőit különböző életpálya modellek bevezetésével kecsegtetik. Most a rendvédelmi és honvédségi terület van soron, de szó van az egészségügy átfogó rendezéséről is, és állítólag már felállították a szociális életpálya kidolgozásával foglalkozó munkacsoportot is.

Ahhoz, hogy a tervezett intézkedésekhez ne fűzzünk túl nagy reményeket, elég egy pillantást vetnünk a már bevezetett pedagógus életpálya modell újabb feszültségeket generáló hatásaira, például arra, hogy a közoktatási rendszer egészén belül mintegy 40.000 ember nem kapott semmit. Az életpályamodellekről már azt is tudjuk, hogy minden esetben együtt járnak a munkavállalók jogainak csorbításával is.

A végtelenségig folytathatnám a sort, de nem teszem. Engem – mint szakszervezeti vezetőt – az a kérdés gyötör, hogy hogyan juthattunk idáig?

Talán nem voltunk elég elszántak. Túl sok kompromisszumkészséget mutattunk. Túl óvatosak voltunk. Persze erre késztetett bennünket a tagságunk részéről tapasztalt óvatosság is, amit nem hibáztathatunk. Hiszen a közszférában dolgozók a legkiszolgáltatottabbak, a legkönnyebben zsarolhatók. Hiszen ha egy vidéki városban egy közalkalmazottat rajta kapnak, hogy részt vett egy tüntetésen, lehet, hogy másnap már nem lesz munkahelye, és abban a megyében soha többet nem tud elhelyezkedni a saját szakmájában. Ezért a tagok tőlünk várják, hogy bátrak legyünk.

Mi elég gyakran írtunk udvarias leveleket a minisztereknek, kérve, hogy orvosolják a munkavállalók egyre sokasodó problémáit. Igaz, ezekre a levelekre ritkán érkezett értékelhető válasz. Rendszerint be kellett érnünk az egymást gyakran váltogató helyettes államtitkárok szóbeli ígéreteivel. Sajtóközleményeket adtunk ki, és néha még demonstráltunk is. Közben meg egyre azt mantráztuk, hogy egy szakszervezet ne politizáljon!

Miért is?

Mert a politika szó a pártok hatalomért való tülekedése során szitokszóvá változott. De mi ennek a szónak az eredeti jelentése? Se több, se kevesebb, mint a köz ügyeivel való törődés, foglalkozás. Márpedig a munkavállalók érdekeinek képviselete nem magánügy, hanem közügy! Vagyis a szakszervezeteknek muszáj politizálni! Persze nem úgy, hogy a hála reményében beállunk valamelyik párt szekértolójának. Hanem úgy, hogy pártokkal, vagy pártok nélkül, ha kell, az összes párttal szemben is kizárólag az ország és az országot munkájukkal eltartó dolgozók és a dolgozni akaró, de a munka világából önhibájukon kívül kiszorult emberek érdekeit tartjuk szem előtt.

Azt már szerencsére beláttuk, hogy ha a bányászok, az orvosok, a tűzoltók, a tanárok, a nővérek, a könyvtárosok és a bölcsődei dolgozók mind külön-külön akarják érvényesíteni a jogaikat, semmi esélyük nincs a sikerre.

Csak ha minden szakma képviselői szolidaritást vállalnak egymással, csak ha mind összefogunk, akkor van esélyünk a győzelemre. És ha elég elszántan küzdünk, akkor ez az esély valósággá válik!

Ez a helyszín, ahol állunk, nem csak a május elsejei hagyomány miatt szimbolikus jelentőségű.

Alig pár száz lépésre tőlünk, a Dózsa György úton, valaha itt magasodott a zsarnokság szimbóluma. Én 1956. október 23-án este, 8 éves kisfiúként itt álltam a ledöntött Sztálin szobor mellett, és a többiekkel együtt hangosan kiabáltam.

Most megint nagyon kiabálhatnékom van!

És azt is tudom, hogy most sem vagyok egyedül. És eszembe jutnak Nagy Imre akkori miniszterelnök a rádióban elmondott szavai is:

„Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van.”

Most azt gondolom, hogy legfőbb ideje, hogy kis módosítással a mi szánkról is elhangozzanak ezek a mondatok: „Csapataink harcban állnak. Mert ez a kormány nincs a helyén!”

Köszönöm, hogy meghallgattak. Három felkiáltó mondattal búcsúzom:

Méltóságot a tisztességesen dolgozó embereknek!

Becsületet a tisztességesen végzett munkának!

Éljen május elseje, a munkavállalók közötti szolidaritás harcos ünnepe!